„Az élet nagyon gyors: pillanatok alatt letaszíthat minket a mennyekből a pokol fenekére.”
A reggel
Műtét utáni második napon terv szerint az elbocsátásunk következett. A reggel ugyanúgy indult, mint előző nap. Hajnalok hajnalán, 5 órakor kaptuk az infúzió koktélt.
Fél nyolc magasságában megint gyógytorna. Itt jött az első izgalmas rész aznapra, mankó nélküli lépcsőzés volt a fő feladat. Mindezt azzal a tudattal, hogy hivatalosan másfél órával később, kilenckor már távozunk is.
Engem is meglepett, de gond nélkül meg tudtuk csinálni a feladatokat. Persze azt a lépcsőzést lassított felvételben kell elképzelni. De meg tudtam csinálni.
Plusz örömteli infót is kaptam, amikor a gyógytornász felvázolta a jövőnket. Bedobhattunk bármilyen kérdést, és naná, hogy az egylábas guggolás volt az első, amire kíváncsi voltam. Érdekesség, és egyben örömteli hír is, hogy a protézis lazán bírja az egylábas guggolást. Gyorsan hozzátette a fiatalember, hogy bár a protézis bírni fogja, de ahhoz azért sok gyakorlás és hajlékonyság kell. Hát ez legyen a legnagyobb ellenfelem – gondoltam…
Sajnos később derült ki, hogy az otthonra szánt gyógytorna gyakorlatok korántsem tökéletesek. Az meg valahogy fel sem tűnt akkor, hogy még csak végig sem vettük, milyen gyakorlatokról van szó. Csak a kezünkbe nyomtak egy pár oldalas papírt és passz. Hát ez messze van az igazitól.
Valószínűleg már annyira szabadulni akartam onnan, hogy ez a baki nem tűnt fel…
A reggeli viszont megint remek volt. Friss zsömle, csirkemell sonka, zöldségek stb. És ezúttal be is burkoltam mindent, ahogy kell. Végre volt étvágyam. Bizakodva kezdtem a napot.
A hazaút
A lakótársamért pontban kilencre érkeztek, így egyedül maradtam. Épp csak lelépett, már cserélték is az ágyneműt az ágyán. Az én fuvarom végül csak 11-re érkezett. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz, amiért nem a hivatalos időpontban távozom.
Itt megint pozitívumot tudok említeni. 11 előtt nem sokkal megjelent egy nővér, és azután érdeklődött, hogy pontosan mikor távozom. Szerintem látta az arcomon, hogy mire gondolok elsőre. Gyorsan hozzá tette, hogy csak azért kérdi, mert ha maradok délig, akkor hoznak ebédet is.
De 11-re befutottak a „betegszállítóim”. Gyorsan szóltam a nővérnek, hogy segítsen felöltözni, és már mentünk is a földszintre.
Fájdalmaim nem voltak, tutira ütős koktélt kaptunk reggel, hogy az ígérteknek megfelelően saját lábon menjünk haza. És valóban így történt, jelentős izomfeszülések közepette, de fájdalom nélkül mentem ki a kórház bejáratán.
A képen jól látszik, hogy micsoda kis pozitív, lelkes hős vagyok. Hát sokáig nem tartott ez az állapot, de akkor még a béke harcosa voltam, frissen szervízelve. Itt jegyezném meg, hogy csak 39 óra telt el a műtét óta.
Most, hogy már fényévekkel jobban vagyok, bizton állíthatom, hogy hatalmas bátorság ilyen betegeket ilyen korán hazaengedni. És akkor nagyon szerényen fogalmaztam. Alsó hangon is minimum egy hetet bent kellett volna maradni, profi felügyelet alatt.
Az autóúttal nem volt gond. Még ott Pécsen megvettük a gyógyszereket és a kiegészítő dolgokat, a mankót és a WC magasítót. Ha emlékszünk rá, a reklámban az szerepelt, hogy ezekre bizony ennél a modern protézisnél nincsen szükség:
https://helyescsaba.hu/elet-a-protezisemmel/a-modern-protezis/
Viszont ma már gyakorlati tapasztalat, hogy bár a protézisnek nem kell, ha az ember csípőjét felbontják, mint a szaloncukrot, akkor a széthúzott izmoknak és szalagoknak nagyon is kelleni fognak ezek a segédeszközök.
Otthoni gyógyszernek durva fájdalomcsillapítót, gyomorvédőt, vérhígítót és kőkemény antibiotikumot kaptam. Utóbbit csak vész esetére.
Az autózással mint mondtam, nem volt gond. Óránként meg kellett állnunk, és a „véna tornát” kellett lenyomni a vérrögök végett. Az ülést jól hátra kellett dönteni, hogy a csípőmnek ne kelljen nagy szögben behajolnia. Sima liba volt. Hazaérve gyors kipakolás, jó vacsora és indulhatott a rehab.
Ezen a ponton azt hittem, hogy már másnap indul a jó kis pihenős lazítós tornázós rehab. A legnagyobb gondom meg csak a fegyelem lesz, hogy tornázzak rendszeresen.
Kórházból haza utazván egyébként Sauron 3 fekete lovasával kell megküzdenem minden egyes nap:
- Vérrögök
- Fertőzések
- Elesés a friss protézissel
A hazaút napján ezekkel nem is volt probléma. Örültem, hogy végre otthon vagyok…
Csütörtök – Az első otthoni nap
Az első otthoni nap még jól indult. Az étvágyam remek volt, még ha a gyomrom össze is ment az elmúlt két napban. Reggeli után le is nyomtam az első „véna” tornát. Még mindig minden rendben volt, aztán 11 felé leesett a piros hó.
Ismerős érzés kezdett úrrá lenni rajtam, de nem nagyon akartam elhinni. Végül csak előkerítettünk egy hőmérőt, és jött az első gyomros. Hőemelkedésem van. Ekkor még nem tojtam be, hiszen a hőemelkedés még nem a világvége. Lehet csak a műtét meg a heg miatt van – gondoltam.
De csak nem akart lejjebb menni, sőt, délutánra már kimondottan fáztam. Újabb mérés, és jött az ijesztőbb rész, már 38 fok fölött jártam. Még mindig bizakodva folytattam a napot, nyomtam a tornákat. Estére viszont elszabadult a pokol…
Fél tíz felé már 39,2 fok volt a lázam. Semmi nem esett már jól, még az ágyban felülni sem. Párna nélkül feküdtem mint egy darab fa, reszketve a hidegtől. Pedig úgy be voltam takarva, mint egy múmia. Megint az erőltetett mély légzéshez nyúltam vissza, a plusz oxigén mindig jól jön. Biztos ami biztos alapon azért egy lázcsillapítót is bevettem.
Fél órával jött a nagy öröm, pikpak levitte a lázamat 38,5-re. Jobban is éreztem magam rögtön, de messze nem tértem vissza a csúcsra. Az éjszakát rengeteg izzadással éltem túl, de még alvás eldőlt, hogy a pénteki napon hívom a dokit.
Péntek – Második nap
Péntekre virradóra az alvást megint nem vittem túlzásba. Az órám szerint még a 3,5 óra sem jött össze, mély alvás pedig nulla. De legalább hőemelkedés szintjére le tudtuk vinni a lázamat. Máris jobban esett így a reggeli torna.
10 óra magasságában hívtam a dokit, is de szokás szerint nem vette fel. Mentségére szóljon, hogy mindig visszahív. Nagyjából sejtettem, hogy miket fog javasolni, így elébe menve a dolgoknak elkezdtem szedni a lórúgás antibiotikumot és a lázcsillapítót is.
A napom java része nem telt rosszul, megúsztam hőemelkedéssel egészen délután háromig. Ekkor jött a következő csavar, a lázcsillapító ellenére emelkedni kezdett az alap hőfokom. Vele együtt jött persze a tompa agy és a fejfájás is. Este hat körül jutottam el a csúcsra.
39,3-ra ment fel a lázam, és bizony a csillapító ellenére. Mondanom sem kell, volt meg voltam ijedve rendesen. Már elkezdtük bevetni a régi módszereket is, hideg vizes borogatás az alkaromra és a lábszáramra. Sajnos nem sok sikerrel járt a művelet, de hőn áhított segédem csak cserélgette szorgalmasan a törölközőket.
Ezen a ponton azt hihetnénk, hogy már nem lehetett volna rosszabb. Ám aki kis hazánkban azt hiszi, hogy egy helyzet nem lehet még az aktuálisnál is rosszabb, az vagy folyton részeg, vagy nem a valóságban él.
Az történt ugyanis, hogy a lázzal vívott harcom közepette minden előjel nélkül vitorlát bontottam a gerinc injekció okozta mellékhatások tengerén. De nem csak olyan tessék lássék himi-humi módon, hanem vagy két tucat vitorla lett az…
És hogy ez mit is jelent?! Kérem szépen a tarkómtól a farkcsontomig olyan ideg nyilallások kezdődtek, hogy azt hittem a gerincem kiszakad a helyéről. És mindezt pontosan abban a ritmusban, ahogy a szívem vert. A pulzusomnak megfelelően kaptam 7-8 ilyen nyilallást, aztán egy időre szünet. Aztán megint…És megint…
Az volt a legfurcsább, hogy nem csak random jelentkezett. Próbáltam pozitív irányba terelni a dolgokat. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, meg ahogy a masszír közben is mindig mondani szoktam. Pozitív gondolatokra koncentráljunk, és képzeljük el, hogy hol akarunk lenni.
Na én azt igyekeztem elképzelni, hogy milyen jó lesz az új csípővel majd edzeni és társai. Itt jön az érdekes rész. Abban a másodpercben, ahogy magam elé vetítettem ezeket a képeket, jött a mocskos, rohadt, stílusosan mondva idegőrlő idegfájdalom.
Mintha direkt a víz alá nyomnák az ember fejét. Lépnék tovább, erre dirr…7-8 ideg nyilallás. Hogy szorulna be a rézfán fütyülő réz angyalának az anyósának a rosszabbik térde kalácsával egy nyóckeres liftbe karácsonykor! És ami a legszebb, hogy ez ment egész éjjel. Gyorsan el is dőlt, hogy nem várok vasárnapig, ahogy a doki végül a délutáni telefonban javasolta. Már szombaton hívom, hogy ez az ideg fájdalom mégis mi a f…sz?!
Volt egy pont, amikor nem tudtuk eldönteni, hogy akkor hívjuk a mentőt vagy sem. Szerencsére jó döntésnek bizonyult, hogy várjunk még egy órát, és meglátjuk mi lesz. Jó ideig adósa maradok a még megmaradt immunrendszeremnek, mert egy fokkal csak lejjebb ment a lázam.
Had ne mondjam, hogy milyen hosszúnak éreztem ezt az órát megint. Csak a jó ég tudja, hogy hogyan alakult volna a sorsom, ha mentőt kell hívni. Ugyan hova vittek volna?! Miket adtak volna be?! Tudtak volna e segíteni, vagy csak egy sokkal rosszabb helyen szenvedek tovább?!
Szombat – harmadik nap
Hála az égnek reggelre megint csak hőemelkedésem volt, így az életkedvem is vissza – vissza tért egy kicsit. Persze étvágy sehol, és a mocsok ideg fájdalmak csak nem akartak enyhülni egy percre sem. Már rosszabb volt, mint maga a láz.
Hívtam is a dokit ezerrel, és becsületére váljék, szombat délelőtt ellenére rögtön fel is vette. Mondtam is neki a fejleményeket igen nagy hévvel, de ortopéd doki lévén az idegfájdalmakra nem sokat tudott mondani, nem a szakterülete. Valószínűleg a gerinc injekció mellékhatása lesz – mondta…
Viszont megnyugtatott, hogy rögtön utána jár, és küldi a telefonszámot, amit hívhatok plusz infóért. Megint csak be lehet írni egy jó pontot a dokinak, mert pár perc múlva már jött is az sms a telefonszámmal.
Mint kiderült, a pécsi kórház altató orvosainak a főnökét hívhattam fel. Ő is rögtön felvette a telefont, és vagy 20 percen keresztül magyarázta, hogy mit merre hány méter. Szerinte is a gerinc injekció mellékhatása lehet az ideg fájdalom, nem tudni, hogy milyen formában sikerült a gerinc csatornámba juttatni a dolgokat. Meg hogy menet közben miket talált el a tűvel az a nyomorult.
Hát boldogabb nem lettem az infótól, mert már bealtatva, úgy, hogy nem is reagáltam arra, hogy merre járt a tűvel, ki tudja hogy adta be a dolgokat. Csak bízni lehet benne, hogy semmit sem sértett meg az állatja.
A dokitól végül azt a tanácsot kaptam, hogy emeljem meg a folyadék bevitelt legalább 4-4,5 literre, hogy minél hidratáltabb legyen a gerinc csatornám, és a szerek maradéka minél hamarabb kiürüljön. Mondani könnyű, de ilyen összement gyomorral elég jó kihívás volt ez is. Befejezésképpen azt a parancsot kaptam, hogy hívjam hétfőn, hogy hogyan érzem magam.
A láz azért is volt ijesztő, mert nem voltak kísérő tüneteim. Ha rögtön fújni kezdem az orrom, vagy köhögni kezdek, akkor mindenki nyugodtabb lett volna. Viszont így, minden tünet nélkül csak extrém magas láz…Hát…Nem a legjobb jel egy ilyen műtét után. Fenn állt az esélye, hogy steril műtő ide vagy oda, de elfertőződött a protézis. Az egyik, ha nem a legnagyobb veszély ilyenkor, közvetlenül a műtét után.
Ha valóban így jártam volna, akkor nincs mese, mehettem volna vissza a műtőasztalra. Ezt persze sem én, sem a bankszámlám nem szerette volna, úgyhogy dolgoztam a pozitív hozzáállás részén megint. Nem volt könnyű…
Szombaton, és vasárnap is a szokásos volt végül a program. Étvágy szinte semmi, alvás semmi, magas láz és ideg fájdalmak. Csak hogy ne unatkozzak. De már örvendetes tény volt, hogy a lázam nem ment 38,8 fölé.
Hétfő – ötödik nap
Hétfőn jött végre az első ténylegesen bíztató jel, elkezdtem felköhögni dolgokat. Ekkor már biztosra vehettük, hogy nem fertőzés, hanem jó eséllyel hazafelé jövet a kocsi mellett tornázva huzatot kaptam.
Nagy örömmel meséltem az altatós főorvosnak, hogy megfázás lesz. A több folyadék hatására ha nem is sokkal, de csökkentek az idegfájdalmak is. Ideje is volt már, mert az erőltetett mély légzéstől elfáradtak a légző izmaim. Emiatt meg az egész mellkasom és a nyakam is fájt, ha nagyobb levegőt vettem.
A program állandósulni látszott, délelőtt csak hőemelkedés, estére 38 körüli láz. Sajnos a megfázáson nem sokat segített, hogy biztos ami biztos alapon szedtem a brutál erős antibiotikumot.
De legalább egy fokkal őszintén pozitívabb voltam. Nem akartam elkiabálni, de icipicit már sejtettem, hogy vége lesz ennek.
Kedd – hatodik nap
Keddre virradóra is a szokásos forgatókönyv érvényesült. Éjjel magas láz és izzadás, reggelre hőemelkedés. Csökkenő idegfájdalmak. Ám ezen a napon felhívtam a gyógynövényes kolleginát, hogy ideje nagy erőkkel támadni. A tüneteim alapján máris mondta, hogy mire lesz szükség, és postán elsőbbségivel küldte is a dolgokat. Másnap már nálam volt az erősítés.
A kedvenc gyulladáscsökkentő tea keverékem lett az alap, mellé egy brutál erős méregtelenítő kapszula a gyógyszerek végett, és egy külön cucc a tüdőmre és a megfázásra.
Végre ettől kezdve folyamatosan javultak a dolgok. Egyre többször köhögtem fel a cuccost, és a lázam is maradt 38 körül este, napközben csak hőemelkedés. Persze ettől még ugyanúgy 5-10 percenként ellenőriztem a hőfokot. Szegény hőmérő az elmúlt 20 évben nem volt annyit használva, mint az elmúlt 6 napban.
Ezt követően szépen haladtam a fejlődéssel, végre a gyomrom is tágulni kezdett, és a sok folyadék valóban bevált, az idegfájdalmak a derekamra koncentrálódtak az egész gerincem helyett…
Péntek – kilencedik nap
Nem tudom ki hogy van vele, de én már sokszor jártam így. Az ember szép lassan elhiszi, hogy minden rendben van, és akkor jön egy újabb övön aluli ütés…
Egész héten remekül haladtam a dolgokkal. Erre pénteken beköszönt egy olyan derékfájás, amilyet még nem tapasztaltam. Soha életemben nem volt derékfájásom, tinédzser korom óta nyújtok minimum 5 nap egy héten.
De a következő 3 napban mintha bepótoltam volna az elmúlt 24 évet. Minden mozdulatnál le akart szakadni a derekam. Minden egyes felállásnál, ülés közben, tüsszentésnél vagy éppen köhögésnél azt hittem kiszakad a keresztcsontom a helyéről.
Az volt a legizgalmasabb, ha az ágyból vagy a székről kellett felkelni és kiegyenesedni. Minden egyes alkalommal kaptam megint 7-8 idegtépő nyilallást a derekam jobb oldalába. Anatómia után érdeklődők kedvéért a jobb „sacroiliacalis” izületben éreztem a leginkább.
Szabályosan rettegtem attól, hogy nehogy köhögni vagy tüsszenteni kelljen. Ez pedig annak fényében is izgalmas volt, hogy ugye a tüdőmre külön gyógynövényt szedtem, hogy felszakadozzanak a dolgok.Úgyhogy újabb karakteres hétvége következett. Kezdett idegesíteni, hogy ugyan mi jöhet még.
Annyira erős volt a derékfájás, hogy egyszem Édesanyámnak gyorstalpaló masszázs képzés tartottam. Az óránkénti séta mellé pedig pluszban felvettem a derék nyújtást is. Csak viszonyítás képpen, alap esetben a tenyeremet le tudom rakni a földre, ha előre hajlok. Most viszont még derék szögben se tudtam lehajolni. Kellemes érzés…Nagyon kellemes…
Végül engem is meglepett, de pontosan két héttel a műtét után, kis híján mintha elvágták volna a dolgokat. A tüneteim megszűntek. Enyhe derék fájás persze még akadt, de ez már semmi volt ahhoz képest, ahogy kezdődött.
A lázam is eltűnt, nem volt ütősebb szimpla hőemelkedésnél. Végre az életkedvem is kezdett megjelenni, az agyam is felocsúdott a tompa hétköznapokból.
Az étvágyammal meg nem tudom mi történhetett. Lehet a gyógynövények az oka, de szívem szerint reggelire lenyomnék pár tyúkot, ebédre egy elefántot, délután nasinak pár tortát, vacsorára meg egy tehenet, csak hogy biztosan aludjak valamennyit.
Az egyetlen, ami nem javult sokat, az az alvás. A fene se tudja, hogy miért. Nemes egyszerűséggel nem tudom áttörni a 6 órás időintervallumot.
Az éjszakai izzadás is keményen megmaradt, de már másoktól is hallottam, hogy nagyobb műtétek után hetekig ez ment. Lehet tényleg igaza van az ókori görögöknek, és a testünk így dolgozza fel a traumát helyettünk. Szó szerint kiizzadjuk a feszkót. Hát fene tudja…
A jó hír, hogy végre fejlődök. Két hétnek kellett eltelnie, mire olyan szintre jutottam, ahogy a műtét előtt elképzeltem ezt az egész rehab dolgot. Ezért lett volna fontos a pontosabb tájékoztatás, amit már annyiszor említettem korábban. Így kénytelen – kelletlen a gyakorlatban tisztázódtak a dolgok.
Végül el ne felejtsünk ma is nyújtani és lazítani egy kicsit, az alvás előtti légző gyakorlat pedig sosem árt!