„Ma van a hátralévő életed első napja.”
A kezdés
Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, már reggel ötkor érkezett az ügyeletes nővér, hogy egy jó kis 2,5 decis koktélt bekössön a karunkba. Amilyen pokoli egy éjszakám volt, reméltem, hogy valami hatékony cucc lesz. Jobban voltam már valamivel, de kellett a segítség bőven.
A szobatársam is állítólag küzdött az alvással, és nem aludt egy percet sem. Hát amennyi horkolást hallgattam az éjjel, erre nem vennék mérget…
Az infúzió bekötése után megint magunkra hagytak laza két órára, csendes pihenőre. Az igazi kezdés pontban hét órakor volt. Ami ugyancsak mellbe vágott, hiszen a kis rózsaszín világomban a reggel 9.30-as masszázs időpont már hajnalok hajnalán van.
Itt viszont hétkor érkezett a reggeli, olyan infók kíséretében, hogy amíg nincs meg a reggeli gyógytorna, addig hozzá nyúlni tilos. Na nem mintha bármiféle étvágyam lett volna.
A gyógytorna
A gyógytornász fiatalember végül csak fél nyolcra futott be. Hétkor kezdte ugyan a munkát, de nem a mi szobánk volt az első.
Végre pozitív csalódásban volt részünk. Az első ember volt, aki végtelenül pozitív volt, lelkesen állt a dolgokhoz. Olyan kisugárzása volt, hogy na itt tényleg minden rendben lesz. Szakmabeliként azt külön értékeltem, hogy nem volt olyan kérdés, amire ne tudott volna válaszolni. Neki is estem bombázni rendesen, ahogy kell.
Ennek okán sok olyan gyakorlati infó is elhangzott a protézisről, amivel sehol máshol nem találkoztam:
-
- A protézis rögtön a műtét után 100%-ban már terhelhető
- Semmivel sem sérülékenyebb, mint az eredeti (az olyan esetekben, amikor megsérül, az eredeti is ugyanúgy sérülne)
- Nem kell megijedni, ha mondjuk elcsúszunk a jégen, és rá esünk. Egy normál huppanást gond nélkül bír ez is
- Mindenre képes, amire az eredeti – engem ugye ez azért érdekel, mert az egylábas guggolás mindig is nagy kedvencem volt. Amikor ezt szóvá tettem, megnyugtatott, hogy nincs az az isten, hogy egylábas guggolás közben a protézis kiszakadna a helyéről
Gyors kérdezz – felelek után jött is az első feladat, a „vénás torna”…Hát ebbe nem sokat kell bele képzelni, néhány alap gyakorlat, mint a boka körzés, láb emelgetés és társai. A durvábbik rész ezután következett, rá kellett állni.
A semmiből előkapott nekünk két járókeretet. Azt a klasszik fajtát, amivel az utcán is közlekedni szoktak. Csak nem 40 évesen…Első ízben rá kellett állni teljes súllyal az újdonsült csípőnkre.
Hát elég furcsa érzés volt, mindketten féltettük a rendszert. De a fiatalember nyomta a parancsot, hogy álljunk csak rá nyugodtan, bírni fogja. Az ember valahogy ösztönösen ellen akar állni, hogy ennyivel a műtét ráálljon.
A szobatársam szóvá is tette, aztán kaptuk az infót, hogy a műtét után, hétfő este kellett volna ezt eljátszani, nem másnap reggel. Csak ugye a műtétem elhúzódott estig.
El is felejtettem mondani, hogy még a lábra állás előtt kaptunk egy kompressziós harisnyát. Itt hangzott el megint több olyan infó is, amit nem ártott volna a műtét előtt közölni velem, mint leendő beteggel:
- 4 hétig kompressziós harisnyát kell viselni a vérrögök végett
- 4 hétig nem hajolhatok mélyre – vagyis nem tudok rendesen öltözni, hiába lenne rá a csípőm. Minimum 4 hétig rá leszek utalva valakire. Ezt különösen jó lett volna tudnom, hiszen mi van, ha nincsen senki, aki el tud látni. Hazaküldtek volna magatehetetlenül. Óriási hiba a doki részéről.
- Mégis kell magasított WC-t használni – tény, hogy a csípőnek megint csak nem gond a normál WC, de ha az ember csípőjét szétnyitják, mint a szaloncukrot, a lágy szöveteknek nem fog menni a normál élet jó ideig…Így ez is marad 4 hétre
- Hiába reklámozták, hogy egy hét után vezetni is lehet, azt nem mondták már, hogy ez csakis a protézisre igaz, a lágy szövetekre csak igaz lehet.
Mindketten mérgesek voltunk, hogy ezt a gyógytornász gyerektől kell megtudnunk. Fürödni is lehetett volna már első nap, de hogyan törölközzön meg az ember, ha nem szabad lehajolni a lábunkhoz?!
Ezen a ponton jöttünk rá mind a ketten, hogy egyedül ezt az egészet képtelenség lenne végig csinálni. Egy teljesen egyedülálló embernek lényegében meszeltek, ha így alakul a sorsa. De még ha nincs is egyedül, egy dolgozó emberke nem tud segíteni neki egész nap, annyi szabadsága senkinek sincsen.
Úgyhogy vannak itt olyan infók, amiket jobb lenne nagy betűvel kiírni mindenhol, ha már ekkora dologra vállalkoznak a betegek, és főleg ennyi pénzért. Na de vissza a tornához…
Első körben csak rá kellett állni pár percre, aztán jöhetett a helyben járás. Hát nem ment olyan könnyen, mint vártam, de legalább nem fájt semmi. Pár perc gyakorlás után már mentünk is a folyosóra gyakorolni. Pazar élmény volt néhány várakozó beteg előtt kompressziós harisnyában és alsógatyában ezzel a nagyi tankkal araszolni. De hát élni tudni kell.
Mentünk pár kört, aztán váltottunk is a dupla mankóra. Sosem értettem, hogy mi alapján döntik el a betegek, hogy miként kell használni. De ha rászorul az ember, rögtön egyértelmű lesz, hogy mikor mit kell csinálni. Ezzel is mentünk pár tiszteletbeli kört, aztán jött a parancs, hogy este hétig óránként 3 kört kell vele csinálnunk, plusz a rövid tornát, amit ágyban fekve is lehet. Jutalomként jöhetett a reggeli…
Meglepett, hogy milyen gyorsan lehet haladni egy ilyen mankóval. Legnagyobb kihívás végül az lett vele, hogy a helyes formában, tökéletes tartással haladjak vele. Nagyon könnyen rááll az ember, hogy rá támaszkodva pik-pak halad előre. És már épülnek is be a rossz szokások. Oda kellett figyelni rá rendesen, de más dolgom nemigen akadt, ami lefoglalt volna, úgyhogy…
A napi menü
Ez az a pont, ahol egy szavam se lehet. Annyi kaját adtak, hogy sosem tudtam megenni. Igaz össze is ment a gyomrom. Rejtély, hogy a szobatársam hogyan tudott betúrni mindent. De se a mennyiségre, se a minőségre nem lehet egy szavam sem.
Reggelire szalonnás rántotta, három virsli, majonéz, két ropogós zsömle, egy jó adag vegyes zöldség (paprika, paradicsom, uborka) és egy csésze tea járt. Kár, hogy nem tudtam mindent megenni, a virsli is jól nézett ki.
Az ebéd egy hatalmas adag zöldségleves volt, másodiknak mézes pácban sült csirke combok bulgurral. Itt is sajnáltam, hogy már a levessel jól laktam.
A vacsora két szendvics volt, de az is a jobbik fajta. Tele zöldséggel, sajttal és szalámival. Megint csak felsültem, és csak az egyiket tudtam leküzdeni.
Másnap viszont, amikor a hazamenetel napja volt, már nem maradtam szégyenben. Megint nagy adag reggelit kaptunk. Vegyes zöldség, vaj, lekvár, két friss zsömle, csirkemell sonka, sajt és egy csésze tea. Na ezt már beburkoltam én is ahogy kell.
Az asztalhoz ülni egyébként nem volt egyszerű. A lábam még gyenge volt, és nem is volt szabad 90 foknál jobban hajlítani. Így csak részben nyújtott lábbal, magasított székre ülhettem. Fél mankó és az asztal lombójával sikerült kivitelezni a landolást és a felállást is.
Összességében a kajára nem lehet egy rossz szavam sem, itthon sem eszem többet. Erre mindenképpen jár a jó pont.
A személyzet
És hogy tovább meséljek a jó dolgokról, a személyzetet külön ki kell hogy emeljem. Bizony mindenhol ennek kellene az etalonnak lennie. És nem csak a kórházakban. Az óránkénti séta miatt elég gyakran találkoztam velük, és persze sokszor nyomtam a csengőt is, hogy hozzanak egy újabb kancsó vizet. Na meg a szokásos injekciók, infúziók, gyógyszerek és társaik.
El kell ismerni, hogy kivétel nélkül, minden ápoló, doki, de még a takarítónők is folyton mosolyogtak, kedvesek voltak, mindig bíztattak minket. Bármit bármikor és akárhányszor kérhettünk. Mindig mosolyogva érkeztek, és szó nélkül segítettek mindenben. Időnként anélkül is ránk néztek, hogy a csengőt nyomtuk volna. Ezt így kell…
Mondanom sem kell, hogy masszír közben sajnos nem ilyen történeteket szoktam hallani.
Napjában többször is felmostak, és az ágyneműt is cserélték, ahogy kell. Megvárták, míg sétára megyünk, és tiszta ágy fogadott minket. Hát kellett is a csere, mert ha már mellettem volt a fűtés szabályzó, én bizony feltekertem 24 fokra mint a vöcsök. Az egyik nővér meg is jegyezte, hogy nálunk milyen meleg van, és lekapcsolta a fűtést.
Nem mintha utána hideg lett volna, de nahhh. Ennyi pénzért had legyen már izomból meleg, nem igaz?! Fene a sváb mindenemet.
A napi program
Hát maga a nap elég gyorsan telt. Én, kis ostoba azt hittem, hogy majd a blogon is dolgozom ezerrel, míg bent vagyok. De a gyakorlatban kiderült, hogy ha az agyam nem is lett volna tompa a gyógyszerek végett, akkor se lett volna rá időm. Egyfolytában vagy torna volt, vagy séta, vagy valaki foglalkozott velünk.
Azért akadt olyan időszak is, amikor végre aludni is tudtunk egyet. Ravaszak voltak a nővérek, mert kicsit besötétítettek, és becsukták a szoba ajtót. Na innen sejtettük, hogy akkor ideje pihenni egyet, nem fognak zaklatni.
Azért az órámat beállítottam, az óránkénti program nem maradhatott el. De így is jól esett.
Késő délután felfedeztük, hogy a tv nem csak működik, hanem internet is van rajta. Hát nem akarom szegény szobatársamat bántani, de mind a kétszer olyan rossz filmet választott, hogy nem igaz…De egy kórházban ez legyen az ember legnagyobb baja…
Gyorsan eljött az este hét, és gyógytornász – kiképző tisztünk újra megjelent. Most jött az izgalmasabb rész, ezúttal már egy mankóval kezdtük a programot. A cél pedig az volt, hogy a gyakorlás végére mankó nélkül menjünk fel le a lépcsőn. Haza bocsátásunknak ugyanis ez volt a feltétele, hogy lépcsőzni is tudjunk mankó nélkül.
Hát eléggé be voltunk szarva, de ügyes volt a gyerek, mindent elmondott ahogy kell. Nem siettetett minket egy percig sem. Mindkettőnket meglepett, hogy alig 24 órával a műtét után már megy a lépcső segítség nélkül.
Persze nem átlag tempóban, és bizonytalan léptekkel. De a trükköket betartva meg tudtuk csinálni. Arról azért mély hallgatás volt, hogy ezt a teljesítményt a remek kórházi szereknek is köszönhettük. Később idehaza rájöttem, hogy azok nélkül már nem eszem olyan forrón a kását. Két teljes hét kellett végül, mire lassan de folyamatos lépésekkel tudtam lépcsőzni. De ne rohanjunk előre.
A gyógytorna után jött a vacsora, meg a szokásos gyógyszerezés. Ami kicsit meglepett, hogy nem olyan ritmusban, és más mennyiségben is kaptam a gyógyszereket, mint a szobatársam. Gondolom az eltérő állapotunk és a korunk miatt lehetett. Az úriember már 55 volt.
Az éjszakát végül megint nem úsztuk meg, egyikünknek sem sikerült túl sokat aludni. De egy ilyen műtét után valószínűleg irreális is lett volna azt várni, hogy már a második éjszaka úgy aludjon ez ember, mint a szép béke időkben.
Közvetlenül alvás előtt még kaptam a karomba egy jó kis vérhigítót, amitől a mai napig lila a karom. Pedig amikor ezeket a sorokat írom, már 2,5 hét telt el. Nagy szerencse, hogy otthonra már tablettában kaptam.
Összefoglalva
Nagy öröm volt, hogy a második nap már jobb hangulatban és állapotban telt. A kompressziós harisnya azért elég érdekes élmény, le a kalappal a hölgyek előtt. A mai napig idegesít, hát még az első napomon. De az egészségért mindent.
Furcsa mód ekkor még nem küzdöttem semmilyen mellékhatástól. Gondolom ezt is a benti „cuccoknak” köszönhetem.
Ami viszont váratlanul ért, hogy fogmosás közben furcsa dolgokra lettem figyelmes. Az egyik metszőfogamból több darab is letört, az alatta lévő kilazult, egy másik, frissen tömött fogamnál meg a tömésből kitört egy darab.
Csodálkozás közepette megyek vissza az ágyamhoz, és mesélem a lakótársamnak, hogy miket vettem észre. Erre a következőt hallom:
„Ja igen, amikor vissza hoztak a műtőből, annyira csattogtak a fogaid, hogy szinte ijesztő volt.”
Hát basszus. Nem sok hiányzott hozzá, hogy egy tökéletes napot zárjak, de ezen felhúztam az agyam. Értem én, hogy a sokk meg a hideg miatt vacognak az ember fogai. De igazán rakhattak volna valamit a számba, hogy a frissen helyre hozott fogsoromnak ne essen baja.
Most mehetek megint a fogdokihoz, és ki tudja mennyibe fog kerülni. Arról nem is beszélve, hogy az új csípő miatt, ha ne adj Isten gyökér kezelésre kerül a sor, ehetek megint antibiotikumot. És ugye az emésztésünk nem szokta szeretni, ha a jó bacikat rendszeresen leradírozza az ember.
Úgyhogy sajnos csak be kellett húznom egy rossz pontot is a sok jó mellé. Persze elhangzottak azóta olyan hangok, hogy ne kekeckedjek ennyire, hiszen rosszabb is lehetett volna. Ez valóban így van.
De el ne feledjük, hogy az életemet, az egészségemet bíztam rájuk, és nem is akármennyi pénzért. Betegként igenis jogunk van kiakadni ezeken a dolgokon. Ha én odafigyeltem volna arra, hogy a betegemnek ne menjenek tönkre a fogai, képezném magam, hogy elsőre pontosan adjam be a gerinc injekciót, akkor joggal várhatom el ezt másoktól is.
Arról nem is beszélve, hogy masszír közben minden létező infót elmondok, ami csak eszembe jut. Mindent megteszek, hogy a magam szintjén annyira segítsem az embereket, amennyire az lehetséges. El is várom, hogy tőlem is elvárják ezt a hozzáállást. Ez a normális. De, ahogy mindig mondani szoktam:
„Ne térjünk le a béke útjáról!”
Egy újabb nappal kerültem távolabb ettől a csatától. Csak nem sejtettem, hogy további ütős kalandok várnak rám…