Amíg mozog valami, tudhatjuk, hogy telik az idő. De addig nem.
Hihetetlen, de máris eltelt hat hónap. Pedig mintha csak ma lett volna, amikor azon a napsütötte, téli délutánon, ott a híres
Mecsek tetején, az idegtől máris három kilót fogyva, poénok közepette bevittek a műtőbe, hogy aztán némi kínzás után kiüssenek, mint az állat.
Pedig így van, máris eltelt ennyi idő. Így már csak 29,5 évem van hátra a következő szervízig a pesszimista elképzelés szerint. Néha tartok tőle, hogy ez is csak egy csettintés lesz, de azért edzés közben 30 másodperc is elég hosszúnak szokott tűnni, úgyhogy csak elvétve aggódom. Az viszont biztos, hogy tanulságos lesz a maradék 29,5 év éppúgy, mint ez a hat hónap.
Helyes Úr, hogy vagyunk, hogy vagyunk?!
Örömmel jelentem, hogy tökéletesen működik még mindig a szerkezet. Sőt, a hajlékonyságából is újabb kemény centiket sikerült visszaszerezni. Megkockáztatom, hogy újra az eredeti. Fájdalom továbbra sincs semmi, az egyetlen dolog, ami emlékeztet a történtekre az a sebhely a lábamon. Ami persze még mindig nem úgy néz ki, mint ahogy a doki szeretné, mert valaki lusta masszírozni magának. Komolyan mondom, masszőrként ez tömör röhej. Amikor eszembe jut, mindig adok magamnak egy nyaklevest:
„Már megint nem masszííííroztad Csabíííííííí!!!!….Pifffff!!!”
Na de ne térjünk le a béke útjáról, még akkor sem, ha a szénhidrátok hizlalnak, és egy Magnum jégkrém 1,5 óra gyaloglást jelent…kemény tempóban…pffff…gonosz egy világ ez, na de vissza a témához!
Jelentem a súlyom is a régi, de tartok tőle, hogy nem izomban vettem vissza a hasznos terhet. Ez van, én is formálom a testem minden nap, csak még nem vagyok készen…
Guggolásban sokat fejlődött a rendszer, a tova száguldásomat a teljes guggolás felé már nem a csípőm, hanem a merev bokám gátolja. Az alacsony székek és tuskók (ne vegyük magunkra) sem jelentenek már gondot. Mintha sosem lett volna vele baj.
Nyújtás közben viszont találtam már olyan gyakorlatokat, amire vagy még várni kell, vagy el is kell engednem. Igaz ilyenkor a másik, eredeti csípőmben is érzem, hogy nem az igazi a mandula. Tény, hogy sosem a balerina csípőmről voltam híres, és a tornászlány karriert is elengedtem már. Úgyhogy emiatt még nyugodtan alszom…
Azok a fránya programok
Na itt már érdekesebb a helyzet. Ahogy egyre jobban működnek a dolgok, egyre többször szaladok bele abba a problémába, hogy bár a csípőm gond nélkül meg tudja csinálni a feladatot, de az agyam szerint nem. Még mindig az a program fut sokszor, hogy ez fájni fog, és nem akarja csinálni az agyam. Elég fura érzés. Sok dolgot csak azért kell újra és újra megcsinálni, hogy az agyam megtanulja, már nem fog fájni. Ilyen például a zokni húzás, a magasabb lépcső, és főleg ha felteszem valahova a lábamat, hogy bekössem a cipőmet. Vicces módon utóbbi a legnehezebb. Persze van egy két mozdulat, amit már örökre száműznöm kell, de azért nem vészes a helyzet.
Most, hogy élem vele a hétköznapokat, furcsa mód többször is rám tör, hogy basszus hiányzik odabentről ez meg az, és mégis itt vagyok. Elég fura, mert eleinte ez nem foglalkoztatott annyira. Igaz a fájdalom sok dologról eltereli a figyelmet. Időnként poénkodok is a nyílvánvalóval masszír közben, miszerint nézzük a dolgok jó oldalát. A combcsontom fő ütőere már se elmeszesedni nem tud, se trombózist okozni, hiszen nincs is. De azért bevillan időnként, hogy jó lenne, ha minden az eredeti lenne. Igaz az edzés se így, se úgy nem megy – menne olyan könnyen…
Régi bajok, új köntösben
Annak idején könnyű volt huszonéves nyikhajként masszírozni az embereket, és tartani bennük a lelket, hogy semmi vész, ha el is telt az idő, meg lehet oldani mindent. Mostanában viszont én is kezdem kapni a pofonokat az élettől, hogy „Csabikám, azért Te is halandó vagy, tudod e?! Botor módon reflexből én is pontosan ugyanazt mondom magamnak, mint amiket az emberektől hallok az állapotfelmérések során:
„De hát amikor huszon x éves voltam, nem fájdult meg ilyen dolgoktól semmi…”
Hát igen. Mondanám, hogy másik derékfájós pillanatban meg drága jó Édesanyám bíztató szavai jutnak rögtön eszembe:
„Csabikám…Te se leszel már fiatalabb…”
(Ám mint hogy félek a süti embargótól, így ezt ki se mondtam…)
Lényeg a lényeg, hogy belefutottam az első túledzésbe is a műtét óta. Ugye, hogy milyen jó ötlet volt helyre hozatni a gömbcsuklómat?! Most végre a saját hülyeségem miatt fájnak a dolgok itt ott. Tény, hogy régen ennél sokkal komolyabb dolgokat is lepörgettem, és nem lett semmi bajom, max a fáradtság. Ám ezúttal már nincs mese, nekem is kényesen ügyelni kell az egyensúlyra, nem lehet csak úgy nekiesni a dolgoknak. Elég idegesítő, hogy amivel sokszor hozzám fordulnak az emberek, az rám is érvényes.
Máig nem tudom egyébként, hogy hol lehetett a hiba, de úgy hiszem, hogy az íjászat verhetett bele párat a derekamba. Valaki ugyanis csak lövöldözött ezerrel, de oldalt cserélni már lusta volt. Ahhh, annyira utálom, amikor visszaigazolódni látszanak ezek a gyerekkori frázisok, hogy:
„A lustaság fél egészség!”
De attól még így van. Azóta egyébként orvosoltam a hibát, egy bájos, többszörös íjász bajnokunk tanácsát követve. Nemes egyszerűséggel amennyit lövök jobb kézzel, annyit bele húzok a ballal is, és tádááááá, probléma megoldva. Mindig tanulhat valami újat az ember. Bár itt az egyes mellé három fekete pontot is beírhatok magamnak rögtön, hiszen szakmabeliként előre tudnom kellett volna. De már mindegy…Különben is, ha már szólás mondás:
„A kovács lova mindig patkó nélkül jár…”
Na de miket is mondott a doki hat hónappal később?!
Na ide bizony nincs mit írnom, hiszen nem is találkoztam a dokival. Mint kiderült hat hónap után csak akkor kell bemennem, ha panaszom van. Nekem meg ugye nincsen, legalább is ami a csípőmet illeti. Így csak az egy évesre kell bemennem, arra viszont már kötelező lesz. Egy év után röntgennel is ellenőrzik, hogy minden rendben van e. Kétlem, hogy bármi gond lesz vele, de az kemény lesz, hogy decemberig kell várnom, amíg én is láthatom, mi is van odabent. Sebaj, millió dolog vár rám addig is, lesz mire koncentrálni addig. Bízom benne, hogy mindenki másnak is olyan nagyszerű lesz addig az év, mint nekem.
Vigyázzunk magunkra, pihenjünk sokat, és ne felejtsük, hogy itt van a fagyi szezoooooonnnn!!!