Minél inkább telik az idő, annál jobb vagy mindenben: egyre inkább tudod, mit akarsz, és erősebb leszel.
Jó jó, kicsit elragadtattam magam a mai címet illetően, de mi más is lehetne a kapcsolatom 3 hónap után az újdonsült csípőmmel, mint romantikus. Bizony már harmadik hónapja, hogy túlestem a nehezén. Avagy, ha már romantika, három hónapja kezdtem új életet.
Magam sem hiszem el, hogy ilyen gyorsan rohan az idő. Valahogy mostanában mindennel kapcsolatban így érzem…Lehet, hogy öregszem???
Sajna sok dologban érem tetten a dolgot, most is kvázi haldoklom, csak mert lenyomtam a tepsis pizza háromnegyedét. És már órák teltek el. Szörnyű…
Ám térjünk csak vissza a lényegre. Három érdekes, és tanulságos hónapon vagyok túl. Tavaly december elején még csak álmodoztam arról, hogy egy napon itt fogok majd tartani. Elég távolinak is tűnt, főleg, akkor, amikor a műtőasztalon csücsültem. Ha esetleg lemaradtunk arról a „fantasztikus” napról, az alábbi linkre kattintva pótolhatjuk a dolgokat:
https://helyescsaba.hu/elet-a-protezisemmel/a-leghosszabb-nap/
Viszont a mai idézetet remekül tolmácsoló bájos színésznő fergetegesen fogalmaz. Rengeteget tanultam az emberi testről az elmúlt időszakban. Biztos említettem már korábban, hogy szakmabeliként még érdekesebb a dolog. Na nem mintha könyvből ne tudnám megtanulni ezeket, de utólag már minek rágódni ilyesmin, nemigaz?!
Számtalan kérdés merülhet fel bennünk ennyi idő után:
- Vannak fájdalmaim?
- Hogyan működik a szerkezet?
- Mire vagyok képes ilyen rövid idő után?
- Mi változott ennyi idő után?
- Miért vízválasztó a három hónap?
És még sorolhatnánk egy ideig…Ha esetleg vannak kérdéseink a portézissel kapcsolatban, akkor bátran vegyük fel velem a kapcsolatot, és válaszolok, amint időm engedi:
https://helyescsaba.hu/kapcsolat/
És akkor nézzük sorban…
Vannak fájdalmaim?!
Az egyik legszuperebb dolog, hogy nem nagyon. Persze a sebhely időnként játssza a tini pillangó kisasszonyt, de ez semmiség a korábbiakhoz képest. Gondolok itt olyan cudarságokra, mint a viszketés a bőröm alatt. Vagy hogy időnkét mintha egy gombostű fejével valaki karcolgatná a sebhely környékét.
De a hétköznapokban pont fordított a helyzet. Szinte kivétel nélkül minden alkalommal emlékeztetnem kell magamat rá, hogy már nem gyári dolgokkal sétálgatok. Úgyhogy csak szépen lassan nyugdíjasan. Ahogy kedvenc humoristánk, Hadházi László is említi az egyik előadásában:
„A lovaskocsi, mindegy, hogy lassan, vagy gyorsan megyen, de egyszer oda fog érni!”
Semmilyen fájdalommal nem kell számolnunk három hónappal a bevetés után. Ez bizony jó hír. Én is arra számítottam, hogy biztos lesz majd valami, de éljen a modern világ…
Hogyan működik a szerkezet?!
Hmmm…Fogjam rövidre?! Szuperül! Semmit nem lehet észre venni. Se kellemetlen érzés séta közben, se kattogás se semmi. Nemrég vettem észre, hogy aludni is remekül…tudnéééék, ha nem zabálnék este, és nem álmodnék hülyeségeket.
A minap már indiai esküvő fotósok cuccainak meglovasítására kerestem csapatot, hogy a fene vinné el. Már elfogadtam, hogy kütyü mániás vagyok, na de ennyire??? Bízom benne, hogy inkább Guy Richie új filmje lehet a ludas, és nem a gonoszabbik énem:
https://www.imdb.com/title/tt7985704/?ref_=nm_flmg_t_1_wr
Nem akarok gonoszkodni, de nem a legjobb filmje a mesternek. Lehet ez ütötte ki nálam is a biztosítékot?! Na mindegy. Vissza a témához…
Mire vagyok képes ilyen rövid idő után?!
Újabb jó hír, és újabb egyszerű válasz. Mindenre! Újabban a kedvenc mozdulatsorom az, amikor levágom a körmömet a lábamról. Tudom tudom…Hát ez milyen már???…Na igen, de oly sokáig járt kőkemény fájdalmakkal, hogy puszta élvezet most megcsinálni.
Nem mondom, hogy pikpak a nyakamba veszem a lábamat, de simán a vállamhoz húzom a térdemet. Ez bizony nagy szó az ártatlan kis lelkemnek. A másik, bár lehet, hogy említettem már, a cipő bekötés. Csak lehajolok és passz. Tömör gyönyör. Na nem mondom, hogy felér egy somlóival, de akkor is.
Ugyancsak nagy változás, hogy mennyire szeretek sétálni. Amikor csak lehet használom a szerkezetet, bizony a rettegett 3,5km-es köröm is le lett ellenőrizve. Lazán menne a sokszorosa is, fájdalom egy szál sem. Továbbra is úgy érzem, hogy vicces módon mintha az utángyártott oldal jobban bírná a gyaloglást, mint a másik. Nemsokára a hegyekben is próbára teszem majd a rendszert, az lesz az első komolyabb kihívás.
Mennék ugye ezerrel hétvégente kirándulni, de valahogy a természet nem akarja ezt. Vagy szélvihar van, vagy szakad az eső, vagy a házból kilépve már meg is fagytam. De eljön még az én időm.
Mi változott ennyi idő után?!
A legörömtelibb változás a fentieken túl, hogy a combom sorvadása megszűnt. Alig alig látszik, hogy korábban gond volt. Szépen felerősödött. Ez is meglepett. Tartottam tőle, hogy örökre olyan marad, de gyorsan össze szedte magát. Ezek szerint nem csak a leggyorsabban sorvadó testrészünk a combunk, de a leggyorsabban fejlődő is. Persze lehet, hogy csak az én avatárom lett így tervezve…
Nagy öröm, hogy a hajlékonyságom is a régi. Gyorsan visszatért ez is. Mintha soha semmi nem történt volna. Még mindig merevebb a csípőm a kelleténél, de ez már régen is így volt. A kötelező szintet abszolút hozza a rendszer. A munkanapokat sokkal jobban bírom mint korábban, de még mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy nyugodtan használhatom a bal lábamat is annyit, mint a jobbat.
Az edzéseket is nem csak elkezdtem újra, hanem az első fejlődés morzsákat is tetten értem a minap. Érdekes módon a teljes talpas guggolás kapcsán még mindig vannak félelmeim, és le akar szabályozni a rendszer, hogy Csabikám, ne csináld, az fájni fog. Persze fájdalomnak nyoma sincsen. Ettől függetlenül se tudok sajna leguggolni, hiszen az erő is hiányzik hozzá, de ez legyen a legkisebb baj.
A szobabicikli is érdekes kihívás volt. Korábban sajna abba kellett hagyni mindenféle bringát, mert ugye a csípőm miatt már nem ment. Mohó kíváncsisággal estem neki a hat hetes kontroll után, hogy na vajon mi és hogy lesz. Hát az első alkalom nagyon érdekesre sikeredett.
A bal combom szabályosan menekülni akart a feladat elől, össze vissza kalimpált, amikor tekerni akartam vele. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy szabályosan éreztem a hibás programot az agyamban. A nem létező fájdalomtól akart megóvni, én meg persze kényszerítettem a normál pedál tekerést. Nagyon érdekes volt, hogy önmagammal kellett szó szerint küzdeni. Direkt figyeltem a stoppert, egész pontosan 3 perc 32 másodperc után tört meg a rendszer. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy felfogja az agyam, nem fog fájni semmi.
Azóta persze mi más is fájhatna, de minden egyes nap?! Naná, hogy a lustaság! De erősek vagyunk, és legyőzzük önmagunkat! Mondjuk együtt!
Miért vízválasztó a három hónap?!
Drága orvosom több okból is kiemelte annak idején ezt a kultikus időpontot:
Egyrészt hivatalosan is eggyé váltam, ha nem is az erővel, de legalább a protézisemmel. Elvileg ennyi idő kell ahhoz, hogy minden becsontosodjon odabent, aminek kell. Ergo már bármit csinálhatok vele, olyan, mintha mindig is a részem lett volna. Azért egy röntgent csak el fogok sütni a hatodik hónap után. Ijesztő lesz látni a valóságot, de kíváncsi is vagyok rá, ha már együtt leszünk legalább 30 évig.
Másrészt ennyi idő után térhetek vissza a komolyabb terheléssel járó sportokhoz is. Hát a dokinak nem árultam el, de íjász edzésre már korábban elmentem. Hogy miért nem jártam rossz csípővel?! Lévén erősen egyoldalú sport, nem lett volna bölcs döntés az egyébként is eltorzult tartásomat tovább terhelni. Ám most, hogy minden a helyén, visszatérhettem a gyerekkoromba.
Alighanem szó szerint, mert csak a gyerekeknek szánt íjaktól nem fájdul meg a vállam. De innen szép győzni…
Az erőnléti edzéseknél is jöhet a következő fokozat. Végre fizikai korlátom nincsen, csak a saját gyarlóságaim. De szorgalmat és türelmet sosem lehet eleget gyakorolni.
Végül itt van ez az aikido dolog. Oly sok éven át száműztek az Égiek a tatamiról, de három hónap után azt is újra kezdhetném. Ami ugyan örvendetes, de azért a dokival ellentétben én érzem, hogy még korai lenne. Bíztat a tudat, hogy szerinte már mehetne, még ilyen kicserélt csípővel is. Alig tizenkét héttel a műtétem után…
Így esett hát, hogy pikpak elszaladt három hónap. Továbbra is azzal kelek minden nap, hogy mióta nem fáj semmi, minden nap karácsony. Persze a híreket olvasva most is elpukkan az agyam hébe-hóba, de ez legyen a legnagyobb gond. Terveim nem csak hogy vannak, hanem egyre csak sokasodnak. Csak győzzem is őket szép sorban, amilyen gyorsan rohan az idő. Úgyhogy ne gondolkodjunk sokat, ha valamit meg akarunk csinálni, csapjunk bele ezerrel!
És ne felejtsünk el közben sokat, sőt annál is többet pihenni és nevetni!