„Ne azt kívánd, hogy minden könnyen menjen. Kívánd azt, hogy legyen erőd legyőzni a nehézségeket.”
Bruce Lee
Hát a nagybetűs napon bőven akadt nehézség, amihez megannyi erő kellett. Nem véletlen, hogy csak két héttel a műtét után jelentkezem újra. De haladjunk csak sorban az eseményekkel.
A műtétre virradó éjszaka
Az éjszaka elég érdekesre sikerült. Ahogy a dal is szól, egy különös éjszaka volt…
Nagyon ügyes voltam, mert este tizenegykor lámpa oltást rendeltem el, és meglepő módon el is aludtam. Ez nemcsak a hétfői feladatok tükrében meglepő, hanem mert úgy bekajáltam, mint állat. Elalvás előtt meg mindig azon aggódtam, hogy nehogy a pizza végezzen velem itt a nagy átalakulás előtt.
Egész pontosan hajnali 2 óra 12-ig sikerült egyhuzamban aludni. A legfurcsább, hogy baromi hosszú alvásnak tűnt, azt hittem mindjárt kelni kell. Nézem az órát, basszus, csak hajnal van. Alszok vissza ezerrel, álmodok is mint állat. Egy tengeralattjáró tűzoltó részlegének parancsnokaként tanítom az újoncokat, hogy mi a teendő tűz esetén. Az volt a furcsa, hogy amikor beindították, milyen hangos volt a víz szivattyú. Meg minek akkora slag, amivel egy tíz emeletes panelt is lazán oltani lehet. Na erre fel is ébredtem, nézem az órát, mondván mekkorát aludtam, mindjárt kelni kell. Hát 2 óra 28 van. Micsodaaaa??? 16 perc ilyen hosszúnak tűnt?!
Na alszok vissza, és az álmok is jönnek menetrend szerint. Ezúttal fogjuk rá, kellemesebbre sikerült. Aldiban vagyok bolt vezető, és meglátom a fagyi pultnál Stana Alexandra táncos nőnket, hogy nem tud választani. Mondanom sem kell, máris a segítségére siettem. Furcsa mód első körben elrántottam a pulttól, és nyomtunk egy rövid keringőt. Persze közben a kezében volt a szatyor, de ez mellékes. Na utána kitaláljuk, hogy melyiket válassza. Győzelem, mindneki boldog. Végül egy ismeretlen hölgy lépett oda hozzám, hogy merre vannak a tészták, és rögtön felébredtem. Örömmel dotáltam, hogy pontosan egy órát sikerült így aludni, 3 óra 28 van. Ahhh…még mindig nem 7.30. Irány az álomvilág.
Egy fokkal megint ügyesebb voltam, egészen 5 óra 32-ig aludtam. Megint vissza alvás, de csak 6 óra 07-ig sikerült. Újabb és egyben végső kísérletként fél hétig sikerült vissza aludni. Sajnos ezután elhagyott a szerencse, és beindult az agyam, hogy mi lesz és hogy lesz. Nem is sikerült vissza aludnom, így nekiestem levésni ezeket a szavakat, hogy el ne felejtsem.
A nap viccesebbik része pedig itt véget is ért…
A reggeli
A reggelit a korábbi kórházi parancsnak engedelmeskedve nem vittem túlzásba. Nehéz volt megállni, de csak fele annyit ettem, mint ami belém fért volna. Itt még nem sejtettem, hogy milyen nap is áll előttem. Klasszik zsömle szalámival, vaj zöldség stb. Furcsa mód volt étvágyam, nem voltam ideges. Azt hittem eleve nem tudok majd enni semmit.
Reggeli után irány vissza a szobámba, és indulhatott a felkészülés a nagy kalandra. Össze pakoltam mindent, és nyomtam egy zuhanyt is. Utána a kijelentkezésig mentek a csevegések a családdal és barátokkal. Komoly ideg még mindig sehol.
A kórház
11 előtt 10 perccel végül kijelentkeztem, és irány a kórház. Terveimnek megfelelően lőttem a selfie videókat menet közben, ahogy átsétáltam egy új életbe. A hangulatommal még mindig nem volt semmi gond. A kórházba átsétálni egy fokkal nehezebb volt, mint vártam, az éjjel havazott. Nem esett volna jól, ha pont a műtét előtt zakózok egy nagyot.
Elég furcsán volt megoldva a bejárat, sőt, maga a kórház épülete is elég fura volt. Abszolút nem olyan volt a valóságban, mint a honlapon lévő képeken. Amit nem is értek, hogy hogyan lephetett meg fotósként. Be is írtam magamnak egy egyest. Na mindegy. Olyan közepesen modern épületet kell elképzelni. Itt is a fejemben lévő rózsaszín köd hatásának az áldozata voltam.
Pontosan délre kellett volna érkeznem, de jóval előtte ott voltam. Szerencsére ebből nem csináltak problémát, lenyomtuk a regisztrációt meg a számlák ellenőrzését. Utána egy jó kis covid teszt, ami negatív lett, így mindenki boldog volt.
Na itt következett az első pont, ami érdekes volt. Pontosan délig nem foglalkozott velem senki, mintha ott se lettem volna. A betegek jöttek mentek, később érkezőket is rögtön kísértek fel a szobájukba. 45 perc után kezdtem ideges lenni, amikor pontban 12-kor megjelent egy nővér, hogy felkísér a szobámba.
Ekkor esett le, hogy itt minden kőkeményen a terv szerint halad. Kezdtem már a műtét miatt is idegesebb lenni, de ha ennyire pontosan tartanak mindent, akkor nem lesz semmi probléma – gondoltam…
A betegszoba
A szobára igazából nem lehet panaszom. Persze ekkor még nem sejtettem, hogy miket is fogok még itt átélni. Szerencsémre az ablak melletti ágyat kaptam, ami nagyon tetszett. Plusz luxus volt, hogy közvetlenül mellettem volt a fűtőtest is. Ott tartózkodásom alatt nem akadt egyetlen perc sem, amikor fáztam volna.
Viszont abba megint bele futottam, hogy nem a képeken látott minőség fogadott. Őszintén szólva a három csillagos szállodának a szomszédban jobban fel volt szerelve a szobája. Későbbi lakótársamnak is meglepő volt, hogy több millióért ezt kapja az ember. Félre értés ne essék, remek volt így is, csak ennyi pénzért valahogy másra készül az ember.
Az ágyam remek volt, kár, hogy itthonra nem lehet ilyet beszerezni. A tér minden irányában lehetett mozgatni, ennek hasznáról később szerezhettem tanúbizonyságot.
Ami totál meglepett, hogy bár újszerű fürdőszoba volt, nem volt akadálymentesítve. Pedig itt aztán tényleg rászorulók fekszenek…Kaptunk még egy kicsi asztalkát, és egy nagyképernyős tv-t internettel.
Miután a nővérke elmutogatott mindent, és letettem a cuccaimat, jött a következő parancs. A fürdőszobában lévő nyákos – szmötyis fertőtlenítős szappannal tetőtől talpig zuhanyozzak le, és már ne is öltözzek fel. A tőlük kapott fürdőköpenyben várjam a sorsomat, amíg a műtőbe visznek.
Hát ezen a ponton azért elkezdett felmenni a pulzusom, de még mindig messze voltam az eredeti tervtől. Délután fél ötre voltam kiírva a szervízre.
A szobatárs
A szobatársamat végül 1,5 órával később hozták be. Elég ijesztő volt. Altatásból felébredt ugyan, de nagyon nem volt képben. Újabb szembesülés azzal, hogy nagyjából mi vár rám. A csapat nagyon profin átrakta a tényleges betegágyra. Forgatta szerencsétlen utána a fejét minden irányba. Fél óra kellett, mire kitisztult a feje annyira, hogy hozzám szóljon. Szerencsém volt, kiderült, hogy normális fickó Sopronból.
Nyomtam neki a vicces masszír történeteket, amíg vártam a soromra. Igyekeztem elterelni a figyelmét a tényekről.
Miután lerakták, az altató doki velem is konzultált, hogy merre hány méter. Csak annyit mondtam neki, hogy ne emlékezzek semmire, a többi nem számít.
„Azt meg tudjuk oldani…” – felelte
Mindenféle kérdéseket tett fel újra, holott egyszer már kitöltöttem egy ilyen adatlapot. De igaza van, legyünk alaposak. Itt is meg kell említenem – és még fogom is párszor – a romantikus képet, ami a fejemben kialakult erről az egészről.
Úgy képzeltem, hogy egy aranyos hölgyike lesz majd az altató orvosom, akivel tán még viccelődni is fogok. Ehhez képest egy marcona, 50-es évei vége felé járó férfit fogtam ki.
Furcsa mód nem akarta nekem elhinni, hogy nem szedek gyógyszert és nem iszom alkoholt. Aztán eljutott a vérképemhez az ellenőrzés során, és a máj értékeim alapján kénytelen volt elismerni, hogy tényleg nem iszok semmit.
A várakozás
Na, miután az altató dokival is lement a kötelező papírmunka, kezdődött az egyik, ha nem a legdurvább várakozás az életemben. Kaptam azért ilyen halovány infó morzsákat, hogy talán már négykor jönnek értem, de nem mondták biztosra.
A betegszoba ajtaja itt is mindig nyitva volt, csak éjszaka csukták be. Gondolom ez klasszik kórházi protokoll. Mondanám, hogy nincs jelentősége, de így, nyitott ajtónál egyfolytában jöttek a hangok a folyosóról.
Állítom, hogy az elmúlt 20 évben az érzékeim nem voltak ennyire kiélesedve egyszer sem. Minden kis hangra azonnal felfigyeltem, tanakodván, hogy épp most jönnek értem vagy sem.
Pokoli egy várakozás volt. Közben hol beszélgettem a lakótársammal, hol a netet bújtam. De a fő program az órám figyelése volt.
Egy darabig biztos rossz szájízzel fogok még gondolni a 16-os számra. Eljött a 16.00, hangok a folyosón, de nem értem jöttek. 16.11…semmi…16.22, nagy zörgés a folyosón, de semmi.
Aztán pontban 16.30-kor, az eredeti terv szerint megjött a műtős fiú, hogy Helyes Csabát vinné a műtőbe. Hát érdekes élmény volt. Ahogy tolta be az ágyat, hirtelen a fejembe ugrott a szívem, aztán mintha lekapcsolták volna. Elmúlt az egész. Totál megnyugodtam. Lekapcsoltam az órámat, letettem az ágyam melletti kis szekrényre, és felmásztam a műtős ágyra. Akkor csapjunk bele.
Ekkor még fogalmam sem volt, hogy eddig ment minden a terv szerint. Nem is sejtettem, hogy mi vár még rám.
A műtő
35 évvel ezelőtt, amikor kivették a manduláimat, elkövettem azt a hibát, hogy alaposan körbe néztem a műtőben. A mai napig úgy emlékszem az egészre, mintha tegnap történt volna.
Jó előre eldöntöttem, hogy ezúttal nem követem el ezt a hibát. Persze a romantikus agyacskám miatt itt is rögtön csalódás ért.
Úgy képzeltem, hogy a műtőben a kék és fehér színek dominálnak majd. Ehhez képest a sötét szürke és kopottas zöld színek fogadtak. Magából a műtőből nem sokra emlékszem, hiszen a stratégiámnak megfelelően vagy a padlót bámultam, vagy a lámpákat a mennyezeten. A padló azért elég ijesztő volt, olyan fekete fehér linóleum volt, ami régen gyerekkoromban a presszóban volt mindig.
Amikor betoltak, át kellett ülni a tényleges műtő asztalra. 6-8 ember lehetett bent, mindenki lelkesen fogadott. Hát persze, hogy lelkesek voltak, nem őket fogják aprítani, mint a fát. Ezen a ponton azért csak bevillant, hogy jobb lenne valahol máshol, de úgy voltam vele, hogy nem futamodhatok meg. Nem felejtettem el azért azt sem, hogy milyen fájdalmak okán ültem én oda egy szál semmiben.
Az asztal közepén ki kellett ülni annak a szélére. Na itt kezdődött a durvábbik rész. Nem is sejtettem, hogy az epidurális injekció következik.
Gyorsan túltettem magam azon, hogy egy szál semmiben ülök egy asztalon, miközben körülöttem sürögnek forognak az emberek.
Normál esetben az ember megússza ezt az injekciót egy kis kellemetlenséggel. Olyat is hallottam, hogy még érzéstelenítőt is kapnak az emberek előtte.
Na ehhez képest nekem semmilyen elő – érzéstelenítés nem volt. A csattanó pedig az lett, hogy négyszer egymás után ideggyököt talált el a nyomorult a gerinc csatornám helyett.
Hát ilyen fájdalmat még sosem éltem át. Hol az egyik, hol a másik lábam nyilalt végig a derekamtól a lábujjaim hegyéig. De a legrosszabb és egyben végső döfés az volt, amikor a derekamon ment végig a fájdalom a farkcsontig. Majdnem leugrottam az asztalról. Elmondhatatlanul fájt.
Persze itt már rosszul voltam, levert a víz mint állat, és elkezdtem szédülni. A műtős fiú a vállaimnál fogva tartott az asztalon. Ő kérdezte, hogy jól vagyok e, de válaszolni sem volt könnyű. Gondolom jelezte az altató dokinak, hogy nemigen kellene ezt a vonalat folytatni, aki egy rövid, csalódott mondattal tudta le a dolgot:
„Jól van…akkor hagyjuk…”
Itt jegyezném meg, hogy később kiderült, a lakótársamat, és a szomszéd szobában lévő két hölgyet is így kínozta meg. Szívem szerint a mai napig próbát tennék én is a doki gerincén, hogy vajon hanyadik alkalomra sikerül eltalálnom a gerinc csatornáját. Fene a száját…
Végül itthon jöttünk rá, hogy az altatás után kaptam egy ötödik injekciót is. Valószínűleg itt sem volt valami ügyes, mert később sokat szenvedtem a következményekről, de erről majd egy másik bejegyzésben.
A szurkálás után kifektettek az asztalra, mint Jézus Krisztust. Feküdtem ott pucéran, szervízre készen, amikor egy kedves hölgyike a kézfejembe próbálta berakni a kanült. Hát az is sokadjára sikerült csak, de a gerinc kaland után már meg se kottyant. Na rám kötöttek mindent, aztán az arcomra került a maszk.
„Szívjon egy kis oxigént!” – mondta a doki…
Persze rögtön gondoltam, hogy a fő attrakció következik, úgyhogy akkora levegőket vettem, ami a csövön kifért. A harmadik levegőnél jártam, amikor mondtam a dokinak:
„Az normális, hogy alig kapok levegőt ebben a maszkban?!”
A következő kép már az, hogy elkezdek beszélgetni a szobatársammal, aki röhög megállás nélkül azon, amiket és ahogy mondom.
A műtét után
Fél órával azután, hogy visszakerültem a szobámba, jött is az első fekete leves. Végre kitisztult az agyam, és első kérdésem az volt a szobatársam felé, hogy mennyi az idő.
Kiderült, hogy a klasszik másfél óra helyett 3,5 órát voltam a műtőben. Ez bizony sosem jelent jót. Csak jóval később esett le, hogy valószínűleg a plusz csontok lefaragása végett kellett nekik plusz idő. És ezért is lehetett az, hogy aznap én voltam az utolsó kuncsaft.
Hogy a két órányi plusz altatásnak milyen következményei lehetnek, az csak az éjszaka folyamán kezdett derengeni. Gyorsan tegyük hozzá, hogy sosem voltam még altatva, leszámítva a gyerekkori kalandot. De akkor is más módszerrel.
Elég jól le voltam szedálva, így fájdalmat nem éreztem sehol. Csak nyomás szerű érzést a sebhely körül. Jó kis cuccot adtak a kórházban.
Az első komolyabb baj lámpaoltás után következett. Álom helyett szédülés, és főleg soha véget nem érő hányinger rontott rám. Lassú, mély légzéssel küzdöttem ellene. Részben bevált ugyan, hiszen nem dobtam ki az aznapi reggelit. De had ne mondjam mennyire rosszul voltam.
Az éjszakás nővérnek gyorsan feltűnt, hogy valami nincsen rendben. Sajnos semmi sem segített, se fekve, se feltámasztva, se ülve nem lett jobb. Egyre csak a szédülés és kőkemény hányinger. Szegény éjszakás nővér mindent bevetett. Kaptam plusz infúziót, hozott egy nagyon finom szendvicset egy kancsó friss vízzel. De semmi sem használt. Szegénynek már könnyesek voltak a szemei, hogy nem tudott sehogy sem segíteni.
Csak később szereztem róla tudomást, hogy ez tipikus mellékhatása az altatásnak. Engem meg pechemre elkapott rendesen.
A szendvicsnek is csak a felét tudtam lenyomni, mert hiába reggeliztem kora reggel, étvágyam nem volt egy szál sem. De még ha lett is volna, annyira ki volt száradva a szám és a torkom, hogy csak vízzel együtt tudtam lenyelni a falatokat. Már rágni sem volt egyszerű.
Úgyhogy aznap este nem aludtam egyetlen percet sem. Brutál hosszúnak tűnt az éjszaka. Aztán csak elkezdett hajnalodni végre, és indult a következő nap. Mire indult a gyógytorna, már jobban voltam. De ez már egy másik történet…
Összefoglalva
Többször is említettem a kis romantikus képet a fejemben erről az egészről. Nem véletlen, ugyanis számtalan infó kimaradt a tájékoztatásom során. Így is mindenképpen belevágtam volna, de könnyebben viseltem volna az első megpróbáltatásokat. A későbbiekről meg nem is beszélve.
Örültem volna ha a következők is elhangzanak a megbeszélések alkalmával:
- Nem a szokásos csípő cseréről lesz szó az esetemben
- Az altatásnak kőkemény mellékhatásai lehetnek
- A műtéti heg a nem szokványos körülmények miatt nagyobb is lehet, mint a reklámozott 8cm
- a műtéti heg végett számtalan féle fájdalommal találkozhatok majd, amitől nem kell megijedni
- az altatási mellékhatások 1-1,5 hétig is eltarthatnak, ezt megelőzendő a normál folyadék mennyiség dupláját kell fogyasztani
És ekkor még csak ezek a negatívumok tűntek fel. Igaz pozitív dolgokat is azonnal észre vettem, az éremnek mindig két oldala van:
- Máris tudtam olyan szögben mozgatni a lábam, ami korábban nem ment
- Rögtön szemmel is látni lehetett, hogy bizony életemben talán először egyforma hosszú a két lábam
- A csípőm elején már kézzel is ki tudtam tapintani a csont lerakódást, és már nincsen sehol
Persze a műtét végett fel volt puffadva az egész combom, mintha valaki vízzel feltöltötte volna, de ez ilyenkor normális. Igaz a tájékoztatás során erről is szó eshetett volna. Laikusként honnan tudhatnám, hogy egy ilyen sokkra így reagál a szervezet.
Az első nap tehát kőkeményre sikerült. Ekkor sajnos még nem sejtettem, hogy a neheze csak ezután jön. A műtét kishíján a legkönnyebb része volt a dolognak.
De összességében elégedett vagyok, rosszabbul is járhattam volna. Nem akkora a mosoly a számon, mint amire számítottam, ez tény. De az első kiborg napomon már a kórház is sokkal jobban vizsgázott. Ezt a napot pedig jó ideig nem fogom még elfelejteni…
Vigyázzunk magunkra és szeretteinkre, hogy se nekünk, se nekik ne kelljen átélni ilyesmit!