„A kicsit lassabb növekedés hosszú távon célravezetőbb.”
Ha igaz a fenti elképzelés, akkor a rehabilitáció elejét szinte tökéletesen kezdtem. Még ha a sok fájdalom közepette nem is tűnt úgy…Vagy ez ökörség?!…
Egy biztos, a nehéz kezdet után már látni lehet, hogy miért is jobb döntés beruházni a legmodernebb technikába, ha az egészségről van szó. Azt már tudjuk a korábbi bejegyzésekből, hogy hogyan sikerült a kórházi kaland. Vagy, hogy miként indult az itthoni lábadozás:
https://helyescsaba.hu/elet-a-protezisemmel/a-leghosszabb-nap/
https://helyescsaba.hu/elet-a-protezisemmel/az-elso-kiborg-nap/
De ezúttal örömmel jelenthetem, hogy sokat javult a helyzet!
A második hét
Elég furcsa, de pontosan a második hét vége volt az első vízválasztó. Sok tünet szó szerint mintha csettintésre eltűnt volna. Csak a derékfájásból maradt vissza valami. Az izmaim persze nagyon messze voltak a tökéletestől, a bal csípőm gyenge volt mint a harmat.
A műtéti hegre is ráfért még a gyógyulás, de két héttel az operáció után már levehettem a kötözést róla. Tyűűű…Hát nem akármilyen élmény volt látni, hogy tényleg van egy igazi sebhely a lábamon.
Leragasztva még csak csak gondolja az ember, hogy peeeeersze…Lehet maga a ragasztó ilyen, és nincs is alatta semmi. Na de amikor élő egyenesben látni, hogy fel voltam vágva…hmmm…maximálisan együtt érzek már sok sok emberrel széles e világon.
Persze attól a szinttől messze vagyok, mint amikor egy kedves hölgyet masszíroztam évekkel ezelőtt. Szegénynek nem kevesebb, mint öt vese műtéte volt, és bizony még a jó kis régi időkben, amikor nem volt más a dokik kezében, csak a szike. Pont úgy nézett ki az oldala, mintha cápa támadás érte volna. Nem csoda, hogy annyira húzták a hegek a derekát. Na de ne térjünk el ennyire a tárgytól.
A harmadik hét
Örömmel újságolhatom, hogy a harmadik hétre minden fájdalmam megszűnt. Egy fokkal megint könnyebb volt megküzdeni az állandó tornásdival. A csípő izmok is sokat fejlődtek, de aludni máig nem hagynak az izomfeszülések.
Ezen a héten kezdtem el a kinti sétákat is. Eleinte azért éreztem a rendszeren, hogy újra meg kell ismerkedni a kemény talpú cipő és a beton kombójával. Beletelt pár napba, míg megszoktam.
A legtöbb izomfájdalmat azokban az izmokban érzem, melyek kifelé fordítják a combcsontunkat. Nem is lepett meg, hogy a kinti séta közben ezek fáradnak el legelőször. Korábban ők dolgoztak azért, hogy a combcsontom kifelé fordulva ne érjen hozzá a plusz csontlerakódásokhoz.
Most azonban vissza kell szokniuk a régi világba. Továbbra is meglep, hogy a kellő hossz mellett az erejük is mennyire hiányzott még ezen a héten. Persze ilyenkor gyorsan elfeledkezem róla, hogy három héttel korábban még fel volt nyitva az egész. Plusz előtte évekig nem tudtak rendesen mozogni. Nem csoda, ha hiányoznak a lóerők még az alap működéshez is.
A torna mellett ezen a héten már nagy hangsúlyt kaptak a nyújtások is. A műtéti heg is szépen begyógyult, így az önmasszázs is megy ezerrel. Nem mintha a saját szakmámat akarnám fényezni – hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze – de a masszír elkezdése után roham léptekben kezdtem el haladni a combfeszítők helyrehozatalával.
Negyedik hét
És ennek a hétnek a végét nevezhetjük a második vízválasztónak. Mikor e sorokat írom, pontosan négy hete volt a műtétem. Sőt, most nézem csak az órát, négy hete ilyenkor javában farigcsálták a csípőmet.
Ehhez képest ma már úgy élek, mintha mi sem történt volna. És csak négy hét. Jóóó, az erőmre még mindig várni kell. De alap járaton már semmit nem érezni abból, hogy akár két héttel korábban még milyen dolgokkal kellett megküzdenem.
Ezen a ponton mindenképpen beírhatunk egy piros pontot a dokimnak éppúgy, mint annak, aki kifejlesztette ezt a műtéti eljárást.
Viszont a fentebb említett erő mellett a mozgékonyság is hiányzik a csípőmből. Gyorsan jegyezzük meg, hogy már most is többre képes, mint a műtét előtt. És mindezt fájdalommentesen. Ha feszegetem a határait az új rendszernek, egyértelműen érezni lehet, hogy a csípő izmainak új a helyzet. Lesz még vele munka rendesen. Szerencse, hogy szeretem a kihívásokat.
Ami továbbra is furcsa, és szerintem korábban említettem is már, hogy a műtéti heg mellett egy laza tenyérnyi részen érzéketlen a bőröm. Elég furcsa érzés, mintha állandóan érzéstelenítve lenne. Nem kellemetlen, csak pont úgy érezni, mint amikor a fogdoki után egy ideig még zsibbad az ember szája.
Továbbra is az az elméletem, hogy vagy túl sokáig volt a kampók végett nyomás alatt egy érző ideg, vagy kompletten át lett vágva. Utóbbi esetében már egész biztosan nem lesz jobb a helyzet. De ez legyen a legnagyobb baj. Max nem fogom érezni, ha megint forró pudinggal öntöm le a combomat.
Az állandó, csontig hatoló fájdalom viszont már nincsen sehol. A két kilométeres séta is pikpak megy, és már magamtól tudok öltözni. Még a zoknit is fel tudom venni egyedül. Hát nem szuper dolgok ezek így 2023 hajnalán?! Nem is tudom eldönteni, hogy részemről ez a zokni húzás dolog 1987-ben vagy 2023-ban a nagyobb mutatvány?!…
A cipő bekötéssel még nem mertem próbálkozni, de így az ötödik hét hajnalán már ez is felkerül a listára. Biztos vagyok benne, hogy csak napok kérdése, és ennek a teljesítésével újra önellátó leszek. És lőn, ezzel az egyik újévi kívánságom már teljesül is. Így teljen az egész évem…
Rövid lábjegyzetként írhatjuk ide, hogy a régi eljárással mindehhez, amit fent leírtam, minimum öt, de lehet, hogy hat hónap is kellett volna. Nem tudom pontosan. Ennél a megoldásnál meg csak négy hét.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az én esetem nem reprezentatív. Sajnos ostoba módon nem kértem el a hajdani szobatársam számát, így nem tudom, hogy sima csípő kopás után milyen gyorsan épülnek fel az emberek.
Látva az eddigi dolgokat, simán el tudom képzelni, hogy alap esetben négy hét után vissza mennek dolgozni az emberek még fizikai munkába is.
Nem kizárt, hogy csak pechem volt, és én vagyok az a bizonyos tízből egy, akinek lassabb egy fokkal a felépülése. Talán ha a mellékhatásokkal és megfázással nem kellett volna megküzdenem, akkor tényleg tudtam volna vezetni egy héttel a műtét után. Fene tudja.
Jelen esetben négy héttel a műtét után fogok újra a volán mögé ülni. Azt azért megvárom, hogy a nyomorult kompressziós harisnyát ne kelljen már felvenni. Ha mindenképpen meg kellene jelölnöm egy még meglévő ellenfelet, akkor ez lenne az.
Komolyan mondom, hogy minden tiszteletem a hölgyeké. Könnyen lehet, hogy a hölgyeknek szánt harisnyák kényelmesebbek, nem tudom. De hogy én megőrülnék, ha egy héttel tovább kellene hordani, az is biztos. Arra is a kinti séták során jöttem rá, hogy miért létezik egyáltalán harisnyakötő…
Abszolút megérte milliókat fizetni, hogy ilyen felfedezésekre jussak közel negyven évesen, nem igaz?! Ritka szép látvány lehetek, ahogy sétálok a járda nélküli utcákon, melegítő nadrágban, kopott esőkabátban, 9 fokban is sállal, miközben a harisnyát húzogatom vissza a helyére ötven méterenként.
Lehet csak azért nem csapott el eddig egyik majom sem, mert rögtön azt nézte, hogy ki ez az idióta. Nem kell ide láthatósági mellény, csak pasiként könyékig a gatyában turkálva kell a helyére rángatni a harisnyát…Sebaj, az egészségért és a biztonságos közlekedésért mindent.
És, hogy drámával fejezzem be az egy hónapos bejelentkezést, a végére hagytam a legdurvább felfedezésemet. Nincs mit szépíteni rajta, testileg és lelkileg is megvisel, amit fogmosás közben vettem észre a minap.
Az még hagyján, hogy mint a filmekben, időnként én is megállok a nagy tükör előtt, és ismerkedek a sebhelyemmel. Na de ez basszus…
Egy átlagos rehab napon történt. Hatalmas mosollyal állok a fürdőszobában, a rezsiharcnak megfelelően rövidre fogtam a zuhanyt, pára a tükrön sehol. Műtét ide vagy oda. Sőt, már akkora királyság van, hogy magamnak tudom megtörölni nem csak a lábam szárát, de még a lábujjaim közét is. Ez aztán a fejlődés! – gondolhatnánk.
Aztán ebben az emelkedett hangulatban elkezdtem fogat mosni. És akkor valami ismerős, furcsa érzésre lettem figyelmes. Először nem is voltam biztos benne, hogy mi lehet ez. Csak nem az, ami már hetek óta nem kísértett?! Összevont szemöldökkel, szűkre zárt szemekkel és kihegyezett elmével vizsgáltam minden mozdulatomat és rezdülésemet.
És akkor bevillant! Atombombaként roppantotta össze éledező kis önbizalmamat a felismerés…Megint remeg a pocakom fogmosás közben! Hát basszus nem igaz! Pedig már azt hittem, hogy ennyi szenvedés és munka után megkapom bónusznak, hogy megszabadított a műtét a kezdődő apa figurámtól.
De nem! A gonosz visszatért! Na jóóó…Legyünk őszinték, én is megdolgoztam érte. Nem mintha szívesen látnám újra azt a plusz három kilót, de ha egyszer az étcsoki segít a hajszálereken és a keringésen, akkor csak enni kell minden nap, nem???
Márpedig nekem a vérrögökkel is meg kell most küzdeni, és a harcban minden fegyvert be kell vetni. Hát én jó sokszor bevetem…
Igen tudom, a „függők” beszélnek így. Ebből levonhatjuk azt a tanulságot is, hogy az ortopéd műtétek semmilyen hatással nincsenek a jellemhibákra és rossz szokásokra. Szívás…
Sebaj, mint mindig, most, is nézzük a dolgok jó oldalát. Az itthon töltött idő alatt gondoskodom róla, hogy kőbe – vagy inkább zsírba – vésett céljaim legyenek erre az évre is. Ennyi…
Úgyhogy csak óvatosan azokkal a csokikkal és a kalóriákkal, de a pihenésről el ne feledkezzünk!